HÁZAT – HAZÁT ALAPÍTVÁNY

Építsünk házat és hazát, hangyaszorgalommal, vasakarattal

Így teljes az életünk.

h, 2014/01/27 - 19:49 -- admin

Alapítványunk 1995 évi gödöllői építkezésén az egyik gyermekváró otthont - az akkor már egy gyermekes, kollégiumban lakó - Kinde családnak építettük.  A későbbiekben Hozzájuk még hatszor "kopogtatott a gólya"!/Nyugati Magyarság 2002.Szilágyi Károly cikke és 2013-ban Kinde Kálmán 7 gyermekes Édesapával beszélget Szilágyi  Károly újságíró./

Így teljes az életünk

2002. június 6., Norbert, Cintia és Lajoska napja. Aki nem így tudja, bocsássa meg nekem ezt a kis hamisítást: a Lajoskát én toldottam hozzá, minthogy, ha minden jól megy, ma fog megszületni Lajoska, a Kinde-család ötödik gyermeke. Délután fél öt van, pár perccel ezelőtt beszéltem Kálmánnal: a szülőszobában vannak, éppen szülnek.

Remélem lapzártáig részleteket is tudok mondani.

– Ezzel –, mondta pár nappal ezelőtt gödöllői otthonukban Tünde, a ház szelíd mosolyú asszonya –, el is érkeztünk a családtervezésünk végére. Persze, ha netán egy újabb kis jövevény úgy gondolná, hogy hozzánk akarna születni, örömmel fogadjuk, de a szándékos családtervezés ezzel az ötödik gyermekkel be is fejeződne.

Kinde Kálmán és Tünde az egyetemen ismerkedett meg egymással, s már a kezdet kezdetén megállapodtak, hogy az átlagosnál több gyermeket szeretnének. A sors úgy hozta, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt kapcsolatba kerültek a Házat Hazát Alapítvánnyal, amely éppen akkor kezdte meg működését Magyarországon. Saját pénzük nem volt, szülői támogatásra nemigen számíthattak, az alapítvány programja jelentette számukra az egyetlen esélyt, hogy belátható időn belül saját otthont teremtsenek maguknak. Az esély pedig munkát jelentett, sok munkát: a hétvégeken eljártak dolgozni, mások házát építették. Aztán a gödöllői önkormányzat felajánlott tíz telket az alapítványnak, s Kindééket az a hallatlan szerencse érte, hogy bekerültek a tíz boldog lakásvárományos közé. Akkor már megvolt az első gyermekük, s útban volt a második. És kilencvennégy őszén beköltöztek a körülbelül száz négyzetméteres, szép gödöllői házukba.

Azok kedvéért, akik nem ismerik a Házat Hazát Alapítványt, közbevetném, hogy a házat nem ajándékba kapták Kindéék: az ezerötszáz munkaóra feletti kalákamunkájukkal és egy szerény összegű önrésszel szereztek jogot a megvásárlására, s azóta kamatmentes részletekben törlesztik az árát. Ami azt jelentette számukra, hogy nem a jól ismert albérleti díjak mellett kellett spórolgatniuk a házra, mindenféle különmunka és mellékkereset után szaladgálva közben, hanem birtokon belül fizetgetik a nagyon kedvező részleteket, amelyek a későbbiekben született gyermekekre való tekintettel ma már a havi 14.000 forintot sem érik el.

Az új környezetbe való beilleszkedésük könnyen és gyorsan ment. Közvetlen szomszédaik részben ugyanolyan alapítványi tagok, mint ők, akikkel a közös kalákamunka során egészen összeszoktak, megéltek sok mindent, jót-rosszat vegyesen. De a többi szomszéddal is jól megvannak. Munkát is kaptak helyben. Tünde a rendőrségnél dolgozik, fővizsgáló, Kálmán pedig, bár mérnökként végzett, egy most induló kábeltévé társaságnál pénzügyi igazgató.

A család bemutatására Tünde vállalkozott.

– Mátyás fiunk 1991-ben született. A szokásos (és megengedett) szülői elfogultsággal mondom, hogy átlagon felüli intelligenciájú gyermek. Az idén nyert felvételt a Premontrei Szent Norbert Gimnáziumba. Mi ugyan reformátusok vagyunk, de mivel Gödöllőn nincs református iskola, katolikusba írattuk őt is, és azóta immár a harmadik gyermekünket is, s azt tapasztaljuk, hogy nagy szeretettel fogadták őket. Megadják nekik mindazt, amire hitük fenntartásához szükségük van. A tanulás mellett zenélnek, sportolnak, részt vesznek különféle kézműves foglalkozásokban, egyszóval igyekszünk felmutatni előttük a lehetőségek minél szélesebb palettáját, hogy, ha majd a saját útjukat keresik, minél többől választhassanak.

– A következő gyermekünk Vanda, most lesz nyolc éves. Igazi kismama-természet. Amellett rendkívül ügyes. Művészi érdeklődésű – épp mostanában vett részt egy rajzkiállításon Vácott –, de ugyanúgy zenél és sportol, mint a többiek. S ha már a zenéről esett szó: Mátyás trombitál, Vanda furulyázik, harmadik gyermekünk, Zsófi, aki most indul majd elsőbe, szintén furulyázni fog. Zsófi egyébként szeptemberben lesz hét éves, már felvették a Szent Imre iskolába. Megnyugodtunk, hogy neki is meglesz a jó háttere a lelki neveltetéshez. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat az értékeket kapja majd az iskolától, mint amelyeket mi közvetítünk neki.

– Milyen értékek részesei lehetnek egy ilyen nagy családban a gyermekek?

– A nagy család létéből fakadóan az egymásra figyelés alapvető érték, az, hogy ne legyenek közömbösek egymás problémái iránt. Ahogy nőnek, egyre inkább érezhető ez rajtuk a külső kapcsolataikban is. A másik: a mély vallásosság, s mindazok az erkölcsi értékek, amelyek benne foglaltatnak a kereszténység fogalmában. Ahol sok gyermek van, ott érdekes mini társadalom működik, sok-sok egymásnak feszülő indulattal, konfliktussal, rivalizálással. De ez a társadalom nagyon korán kifejleszti a alkalmazkodás készségét is. És még valami: a mi gyermekeink, különösen a lányok, már most elő-előveszik a témát, hogy miként lesz majd ha felnőnek, s egyikük sem úgy tervezi az életét, hogy nem lesz gyermeke, vagy csak egy lesz. Érdekes az is, hogy – talán mert keresztény közösségben mozgunk –, az osztálytársaik zöme is legalább háromgyermekes családban él.

– Nem szóltunk még a család két legfiatalabb tagjáról.

– Negyedik gyermekünk a mi kis angyalkánk, Sarolta, aki 98 karácsonyán született, és valóban olyan, mint egy angyalka. Ő most kezdte az óvodát, számára most kezdődik az élet. Most kezd zenevárba járni, most kezd el úszni. Bontogatja kis szárnyait, önállósodik lassan ő is. Kicsit bánom, mert sorra leszakadnak rólam, de most itt lesz Lajoska, majd ő kárpótol.

Apropó, Lajoska… Kindéék szándékosan nem firtatták előre az ötödik kis jövevény nemét, és ha valaki, nem minden cukkolási szándék nélkül, megkérdezte Kálmánt, hogy a három kislány után most mi lesz, ő csak ennyit felelt: nem tudom, de Lajoskának fogjuk hívni.

– Az, hogy valaki nagy családot vállal – fordulok a családfő felé –, egyenlő-e a szegénység vállalásával?

– Annyi bizonyos, hogy másképp élünk. Amennyiben a gyermekek hiánya meg tudta volna adni azt a motivációt, ami engem minden nap fölkelt az ágyamból és munkára buzdít, s amennyiben Tündivel együtt úgy döntöttünk volna, hogy gyermekek nélkül éljük le az életünket, valószínűleg több lenne a pénzünk. Így viszont teljesebb az életünk. De ezt Marianne Neifert szebben elmondta helyettem.

Azzal egy, a konyha falán függő idézetre mutat. Idemásolom: „Ha nem volnának gyermekeim, több pénzem volna, jelentősebb anyagi javaim. Valószínűleg több helyre eljutottam volna, többet aludnék, jobban adnék magamra. Az életem sokkal unalmasabb és kiszámíthatóbb lenne. De mint szülő többet nevettem, gyakrabban sírtam, többet aggódtam, többször rohantam, kevesebbet aludtam, mégis vidámabb az életem. Többet tanultam, érettebb lettem. A szívem jobban fájt, s jobban tudtam szeretni, mint valaha is hittem, többet adtam magamból, de cserébe értelmet nyert az életem.”

Ismét Tünde veszi át a szót, és elmondja, hogyan fest a Kinde-család egy hétköznapja.

– Közös reggelivel kezdődik a nap, aztán apa elviszi a nagy gyerekeket iskolába. Ha ideje megengedi, a kicsiket is ő viszi el az óvodába, ha nem, akkor siet a munkahelyére s ez a feladat rám hárul. Elég messze van az iskola is, óvoda is, a busz bizonytalanul jár, gyalog egy órába is beletelne, míg megtesszük az utat oda-vissza. Szerencsére nekem is van egy kis autóm, azzal hamar megjárjuk. A délelőtt további részét takarítással, mosással, ház körüli munkával töltöm. A ház tökéletesen fel van szerelve mindenféle háztartási géppel, a mosógép minden nap jár. Az ebédet Kálmán a munkahelyén, a gyerekek az iskolában, óvodában fogyasztják el. Délután zeneóra, úszás, tájfutás-edzés, ilyen-olyan szakkör, leckeírás, s bizony sokszor este van már, mire ismét egybegyűlik a család a vacsoraasztalnál. Vacsora után megtárgyaljuk a fontosabb történéseket, a másnapi tennivalókat, aztán tisztálkodás és takarodó. A ház újonnan átalakított felső szintjének körülbelül a felét teszi ki a gyermekbirodalom, amely a kisebbeknek játszó- és hálószoba is egyben. A nagyobbaknak saját kis szobájuk van.

A házat a Házat Hazát Alapítvány eleve úgy terveztette meg, hogy lehetővé váljanak a család gyarapodásával időszerűvé váló bővítések. Kindéék éltek is ezzel a lehetőséggel: az utóbbi két évben részben átépítették, részben kibővítették a ház felső szintjét. Az építkezés, pontosabban a vakolás, burkolás még most is folyik – amennyire a családi költségvetés megengedi.

A hétvégék zöme kirándulással vagy a család közös sportjával, tájfutással telik el. Időnként egy-egy mozi, színház. Rendszerint gyerekestül. Nyaralásra is futja: egy-egy hétre minden évben elmennek a tengerre. Volt olyan év, amikor ez az egy hét két napra sikeredett – elmentek, megfürödtek és hazajöttek –, de élménynek jó volt. Tünde is, Kálmán is erdélyiek, több-kevesebb rendszerességgel oda i hazalátogatnak olykor.

Felcihelődöm lassan. Búcsúzóul még megkérdezem vendéglátóimat, nem bánták-e meg, hogy ezt választották, hogy így alakult a sorsuk.

– Egy percre sem – feleli Tünde. – Nem vagyunk még olyan öregek, hogy tanácsot osztogassunk másoknak, de egyet megtanultunk: kőkeményen ragaszkodni kell az embernek az elképzeléseihez. Mindent meg lehet csinálni, csak kitartás és munka kell hozzá. Ha nem hangzik szerénytelenségnek, itt a magunk példája: kilencvenkettőben még albérletben laktunk, két másik házaspárral osztozva egy 36 négyzetméteres lakáson. Szülői háttér nélkül, friss diplomával és kevéske pénzzel a zsebünkben. Tízen jelentkeztünk annak idején a Házat Hazát Alapítványnál. Amikor kiderült, hogy itt bizony szó sincs lakásosztogatásról, hanem keményen meg kell dolgozni az esélyért, pár hónap alatt leolvadt a csapat létszáma a felére. De mi kitartottunk. S ma itt állunk: öt gyermek nevelését és boldog gyermekkorát biztosító szép házunk van, két autónk, igazán szép, az országos átlagot jóval meghaladó jövedelmünk. A mi családunk, ezzel tisztában vagyunk, nem tipikus magyar modell. Nekünk megadatott az a szerencse, hogy amikor nekifogtunk a családalapításhoz, kaptunk a Házat Hazát Alapítványtól egy hatalmas lökést, amely egyből lehetővé tette számunkra, hogy ne forgácsoljuk szét erőinket és azonnal belefoghassunk a karrier- és családépítésbe. Nagyon-nagyon jó volna, ha minél több fiatal, aki anyagi okokból vagy lakás híján nem mer gyermeket vállalni, megkaphatná ezt vagy valami hasonló lökést.

Hétfő, június 9. A Kinde-család ötödik gyermeke csütörtökön este megszületett. Lajoskából ugyan Dalma lett, de ez mit sem von le a család boldogságából. Anya és kislánya jól vannak. Kálmánt egy kicsit megviselte a nehéz szülés, de lapzártáig kiheverte.

(Nyugati Magyarság, 2002 június)

Epilógus

Tizenegy évvel később: 2013 október 17.

Nosztalgia-estet tartott a múlt héten a hamvaiból feltámadni készülő Házat Hazát Alapítvány – dicső múltunk felidézésével próbáltunk meg erőt meríteni jövendő terveink végrehajtásához. Több mint egy évtized után most találkoztam először Kinde Kálmánnal. Akiben immár hétgyermekes családapát tisztelhetek.

– Szívből gratulálok, Kálmán! Hogy is volt ez? Az ötödikig képben vagyok, azaz voltam… Először arra lennék kíváncsi van-e, s ha van, mi a különbség egy öt- és egy hétgyermekes apa között, illetve Tünde hogy élte meg ezt a szaporulatot?

– Ha jól meggondolom, lényegi különbség nincs. Vagyis annyiban mégis, hogy az egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek négy lánya és egy fia van, vagy négy lánya és három fia. Merthogy a két legkisebb gyermekünk egyaránt fiatalember. Bár Tündével határozottal úgy gondoltuk, hogy a legkisebb lánygyermekünk, Dalma születése jelenti majd a családtervezésünk végét, ebben azért elég hamar elbizonytalanodtunk. Éreztem, hogy ő még szeretne... Viszont eléggé megviselte a testét az öt szülés, és nem szerettem volna bármilyen kockázatot vállalni a hatodik terhességgel. Egy szép 2006-os nyárvégi napon gondoltam egy merészet, átöleltem feleségemet és nekiszegezem a kérdést: kész lenne-e örökbe fogadni egy hatodik gyermeket? A boldogságtól könnyes szemekkel nézett rám, nem is remélte, hogy ilyesmit fogok kezdeményezni. Szó szót követett, megtettük, amit ilyenkor szükséges, és egy bő év elteltével a teljes család egyöntetű beleegyezésével hazahoztuk az akkor már 3 éves Merse Márkot. Szerencsére a házunkat sikerült már kellőképpen kibővíteni ahhoz, hogy neki is megfelelő hely jusson.

– Az örökbefogadásról sokat lehetne még beszélni, érdekelnének is a részletek, de félek, szétfeszítenék a kereteinket, arról nem szólva, hogy különben sem tudom visszafogni a kíváncsiságomat: és a hetedik???

–  Nálunk is beigazolódott az örök igazság: ember tervez, Isten végez. Minden ezzel kapcsolatos tervünk és gondolatunk ellenére ugyanis úgy alakult, hogy Tünde méhében 2008 decemberében egy újabb élet fogant. Kilenc hónappal később születési súlyban, életrevalóságban, elevenségben is a testvéreit túszárnyaló, egyedüliként császármetszéssel megszületett Józsua Salamon. Érdekes volt megtapasztalni, milyen határtalan örömöt hozott a családunkba, házunkba, hetedik gyermekként. A házunkról ezzel egyidejűleg kiderült, hogy mégsem korlátlan benne a hely, így a baba egy ideig velünk osztozott a hálószobán, majd később Márkkal az övén. Ez a helyzet aztán úgy oldódott meg, hogy Mátyás fiunk 2010 őszén megkezdte oxfordi tanulmányait, és kiköltözött addigi szobájából...   

– Akkor most hét gyermekkel kerek az életetek, igaz? Mesélj egy kicsit magatokról, mi minden történt veletek az elmúlt évtizedben e szép gyarapodáson kívül?

– Tündivel egyszerűbb kezdeni, mert az ő élete stabil maradt. Miután Dalma betöltötte a harmadik életévét, visszament dolgozni a gödöllői rendőrkapitányságra. Márk érkezését követően egy ideig méltányossági gyes-en volt, majd Józsua Salamon születéséig ismét dolgozott, és ma is ezt teszi. Ami engem illet, továbbra is igyekszem biztosítani a család anyagi jólétét, ami kisebb nagyobb izgalmakkal és kompromisszumok árán de eddig sikeresnek mondható. Utolsó beszélgetésünkkor még egy fóti cég gazdasági igazgatója voltam, de ez a lakóhelyünkhöz közeli munkalehetőség sajnos csak szűk másfél évig tartott. Ezt követően három évet interim jellegű megbízásokkal Budapesten illetve Mezőtúron, majd három évet egy angol tulajdonú építőipari nagykereskedelmi vállalat gazdasági vezetőjeként Dunakeszin tölthettem. Jó volt ide kijárni Gödöllőről, de csakhamar közbeszólt a gazdasági világválság és derékba törte a karrieremet. Rettenetes hét hónap következett, életerős férfiként munka nélkül. Aztán jött egy újabb kihívás egy budapesti szoftverfejlesztő társaságtól, felajánlottak egy pénzügyi igazgatói állást. Három év elmúltával úgy alakult, hogy egy szakmai és anyagi szempontból is visszautasíthatatlan ajánlatot elfogadva most Veszprémben dolgozom a német tulajdonú Pannon Lapok Társasága Kiadói Kft. megbecsült gazdasági ügyvezető igazgatójaként. Ez rendben is volna, csak hát ez már akkora távolság Gödöllőtől, hogy minden nap nem vállalható az ingázás, és ez a család szempontjából komoly kompromisszumos terhet jelent. 

– Mátyás gimnazista volt, amikor utoljára találkoztunk, Dalma pedig akkor született. A két legkisebbet nem ismerem. Számolj be, kérlek, mi van velük, milyen egyéniségekké cseperedtek, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek?  

– Szerencsére eddig minden gyermekünknek sikerül Mátyás nyomdokaiba lépve folytatni az elemi és középiskolai tanulmányaikat. Ez nálunk a gödöllői Szent Imre Katolikus Általános Iskolával kezdődik (ide jár most Merse Márk), majd a szintén gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziummal folytatódik, ahol a négy lányunk koptatja a padokat. Éppen Vanda szalagavatójára készülünk, akitől a lányos megnyilvánulások (mint a „szép” ruha, magas sarkú cipő, smink, fodrász) eddig igencsak távol álltak, lévén, hogy a kiváló tanulmányi előmenetele mellett szerelme az erdő. Vagyis sok éve a nemzeti tájfutó válogatott tagja, Európa- és világversenyeken járja a kontinens országait. Ha elképzeléseit sikerül valóra váltani, orvos lesz belőle. Zsófi tizenegyedikesként a szalagavató megrendezésével van elfoglalva, de komoly cserkészéletet is él, és teológiai tanulmányokra készül. Sarolta kilencedikes, a tanulás mellett nagyon ügyesen rajzol és takewandózik. Meglehetősen zárkózott, ami ebben a korban nem ritka, így csak sejtjük, hogy adott esetben érdekelné egy ruhatervezői irány. Dalma ötödikes, szintén cserkészkedik és nemrég esett át a gólyabál megpróbáltatásain. Nagyon szereti az állatokat és rendszeresen jár lovagolni, már több díjlovagló versenyen is elindult. Nem csoda, ha állatorvosi álmokat dédelget. Márkunkat a fiús dolgok érdeklik nagyon, a foci és az autószerelés, lehet, hogy valamiféle szerelő lesz belőle egyszer. Józsua olyan, mint egy őstehetséggel megáldott karmester. Minden helyzetben magához ragadja az irányítást, hihetetlen autonóm személyiség, napközben a helyi Református Óvoda pedagógusait boldogítja, majdan talán valamiféle világvezető lesz, ha így marad.

Összességében azt mondhatjuk, amit mindig: velünk nem történik soha semmi. Csak élünk boldogan, mert vagyunk elegen ahhoz, hogy mindig legyen legalább egy közöttünk, aki éppen nem haragszik, nem fáradt és van egy önzetlen mosolya, szeretetszikrája a másik felé.